6. fejezet - Irány felfele

   Bent ültünk a szobába, legalábbis Gi ült, forgós, fekete székében, én meg ágyán feküdtem, kezeimet-lábaimat szétvetve, miközben a plafont nézegettem.

   Az elejétől a végéig elmondtam neki a fejleményeket, aminek a végére csak minden tudóan és gondterhelten sóhajtott egyet, majd lábait keresztbe téve meredt maga elé, miközben én továbbra is a plafont nézegettem.
- Miért hozzám jöttél ezzel? - kérdezte hirtelen, amire felé kaptam fejemet.
- Mert te jutottál azonnal az eszembe, na meg te tudod, hogy milyen is a másság, hisz ott van--
- Hé-hé-hé! Most nem rólam van szó! - csitított le, majd ismét csend következett.
- Hiányzik? - kérdezte hirtelen, amire fejemet görnyedt alakja felé fordítottam.
- Persze, ez nem kérdés, de... nem értem, hogy miért nem lehetett ezt rendesen megbeszélni és miért kellett gyorsan elhadarni. - fordítottam vissza fejemet, majd újra csönd lett, amit ismét Gi tört meg.
- Szerintem... neki is nehéz volt. Biztos vagyok benne, hogy nem akarta, de szerintem megtiltották neki, így gyorsan túl akart esni az egészen.
- Meglehet... - sóhajtottam, majd kezeimet összefonva mellkasomra tettem.
Olyan gyors és hirtelen volt ez az egész... még most se tudatosult bennem az, ami történt, pedig tudom, hogy vége van és túl kell lépnem rajta, hisz ez az egyetlen megoldás...Na meg ezzel nem ártok Jiminnek.
- Hol is van most? - kérdezte, miközben forgós székben ülve hátragurult, majd gépét kezdet el nyomkodni.
- Szöulban... - válaszoltam neki, miközben tekintetemet rávezettem, majd mit sem tudva tevékenykedéséről kezdtem el nézni.
- Az oké, de melyik cégnél?
- Valami Big pont pont pont.
- Big Hit? - kérdezte gyorsan hátrapillantva, amire egy 'nem-értem-hogy-minek-ez-neked' nézést adtam felé, na meg egy kisebb bólintást, amire ismét visszafordult laptopja felé, majd pár kattintás után mosolyogva felpattant.
- Seong Chung-Ho, irány Szöul! - kezdett el tapsolni, majd már is szekrényéhez rohant és cuccait azonnal elkezdte kifele dobálni, viszont én gyorsan üléshelyzetbe raktam magam a hirtelen kijelentés hallatán.
- Hogy mi?! - kérdeztem teljesen kétségbeesve és már pattantam is fel, hogy az eldobált ruhákat visszadobáljam a szekrénybe.
- Megyünk. Szöulba. A. Szerelmedhez. Te. Barom! - dobálta szavanként vissza kifelé a ruhákat, amiket feje felett visszadobtam szekrényébe.
- De már késő van és már nem a szerelmem! - vágtam hozzá farmerét, amit azonnal meg is bántam, ugyanis lassan felegyenesedett, régi téli bakancsával kezében, majd ölni tudó tekintetével rám meredt.
- Nekem te ne mondd azt, hogy nem a szerelmed, ugyanis lehet 2 órája "szakítottatok", de attól még ugyan úgy szereted, sőt! - vágta hozzám egyik cipőjét, amire gyorsan ráugrottam székére és a szék hátát mutatva neki próbáltam fedezni magam.
- Gi, nem mehetünk el hozzá! Te is nagyon jól tudod! - emeltem fel karomat, majd úgy magyaráztam neki, viszont egyik övével sikeresen kézfejen talált, amire egy kisebbet káromkodva visszahúztam azt a szék mögé.
- Hogy lehetsz ilyen szívtelen, sunyi, aberrált, kétszínű, feladós, dög! - ruháit egymás után dobálta, ami, mintha sose akarna elfogyni, segítette tevékenységét, viszont lehordására már feltérdeltem székére és már beszéltem is volna neki vissza, viszont utolsó dobását bakancsával zárta, ami telibe állkapcson talált, ezzel sikeresen elharaptam nyelvemet.
A mögöttem elhelyezkedő gépre majdnem ráestem, de ez helyett inkább fejemet egy nagyobb puffanás kíséretében az asztal szélébe vertem be, majd jajgatva a földre estem.
Gi először csak unottan nézte kínlódásomat, majd mikor tudatosult benne, hogy tényleg bajaim vannak, akkor gyorsan kifutott a szobából, ezzel kicsit elgondolkodva hagyva, hogy mit is csináljak vérző nyelvemmel és elviselhetetlenül sajgó fejemmel.
Talán évek is eltelhettek, mire megláttam magam mellett Git, egy pohár víz, egy jégkocka és egy fájdalomcsillapítóval kezében. Mint a mindenható Istenre, úgy néztem rá, majd felülve egy nagyobbat kortyoltam a pohárból, de még így is éreztem a vér jellegzetes ízét.
A fájdalomcsillapítót lenyelve, majd nyelvemet kidugva a jeget lassan hozzáérintettem nyelvemhez, amire Gi (aki időközben kiment egy vizes rongyért) rosszallóan rám nézett, majd rám is kiabált.
- Ne úgy, te balga! Vedd be a szádba, mert tiszta vér és nyál lesz minden! - nyomta számba a jeget, majd fejemet előrehajtva rávágta a jéghideg rongyot, amire egy nagyot mordultam. - Kuss és tűrj! - szólt rám, amire csak összeszorítottam szememet és tűrtem, ahogy tarkóm és szám teljesen lefagy.
Egy idő után már kezdtem megszokni a hideget, vagy aztán az is lehet, hogy a teljes lefagyástól, már nem éreztem semmit, így lassan, de biztosan felemeltem fejemet, viszont egy kisebb szédülés kerített hatalmába, így muszáj voltam vissza, lenézni, miközben megráztam kobakomat.
- Ne rázd! Csak rosszabb lesz! - mondta Gi, aki ismét gépénél ült, miközben egy papírra írogatott.
Inkább figyelmen kívül hagytam tevékenykedését és azt, hogy honnan tudta, hogy rázom a fejemet, miközben nekem háttal ül, ugyanis csak ismét háború lenne és a végén ismét előszeretettel kapnék egy bakancsot az arcomba, vagy talán egy egész szekrényt!
- Figyelj, szerintem szedd össze magad, mert lassan indulnunk kéne, főleg, hogy a cuccaidat is össze kell szedni. - nézett órájára, majd rám, amire csak lemondóan sóhajtottam, majd bólintva egyet felálltam, majd a vizes rongyot arcába dobva kisétáltam a szobából.
Nesze neked, te gonosz hárpia!

A bejárati ajtónál vártam Gire, aki halkan odasietett hozzám, majd kinyitva azt, karon ragadott és maga után húzva a kocsiig szaladtunk. Nem tudtam hova rakni hirtelenségét, így mikor beültem az anyós ülésre azonnal kérdőre vontam:
- Te mégis mi a jó, Szent szart csinálsz?!
- Nos, mivel még friss jogsim van, na meg ez a szüleim kocsija, így... mondjuk azt, hogy jó cél érdekében titokban kölcsönkértem a szupermobilt. - magyarázta, miközben lehajtottunk a felhajtóról, majd elindultunk hozzám.
- Hogy mi?! - jött a megszokott kérdés tőle, amire csak leintett.
- Nyugi van, most csak arra gondolj, hogy megyünk a Jiminedhez! - örvendezett, amire inkább az ajtónak dőlve néztem kifele az ablakon és kérdések ezrei kavarogtak fejembe, viszont valahogy sehogy se sikerült ideiglenes álláspontra jutnom.
Nem tudtam, hogy mire is gondoljak.
Nem tudtam, hogy jót csinálunk-e.
Nem tudtam, hogy mit is mondjak majd neki.
Viszont egy valamit nagyon jól tudtam: soha többet nem szabad Ginek a segítségét kérnem!

Miután sikeresen összeszedtük holmimat, majd fél óra marakodás, hogy milyen csokit is vigyünk az útra, na meg a többieknek, után, végre elindultunk utunkra, amit csendben és kicsit idegesen tettünk meg, mindaddig, míg majdnem sikerült elaludnom, viszont ez Ginek is majdnem sikerült, aki ennek köszönhetően áthajtott a másik sávba, amivel nem is lett volna semmi gond, ha éppenséggel nem egy bazinagy kamion jön velünk szembe, aki az utolsó 20 méternél sem fékezett, helyette kitartóan nyomta hangos dudáját, amire azonnal felpattantam, majd elrántva a kormányt visszavezettem a megfelelő sávba.
Miután megkértem Git, hogy álljon félre, ugyanis nem vezetésem ellenére át akartam venni a kormányzást, átültem a volán mögé, majd a következő fél órában a rendes vezetés alapelveit ecseteltem barátosnémnek, akit annyira érdekelte ez az egész, hogy öt perc után már az ablaknak dőlve horkolt.

Mikor megláttam egy táblát, amin a "Szöul" felirat van, azonnal elkezdtem bökdösni Git, aki egy nagyot horkantva ellökte a karomat.
Csak nagy szemekkel meredtem az útra, miközben a történteket dolgoztam fel.
- Malacka, mi lenne, ha felkelni és elmondanád, hogy merre tovább?! - akadtam ki, amire felpattant, majd gyorsan elkezdett navigálni.
Talán egy óra múlva már egy nagy épületnél álltunk, ami előtt egy táblán nagy betűkkel állt a "Big Hit Entertainment" felírat.
Egy nagyot nyeltem és éreztem, hogy szívem hevesen kezd verni, viszont egyben egy jó érzés is átjárt, hogy újra láthatom.
Gi karomon ragadott és elkezdett az épület bejárata felé húzni, majd mikor beértünk a recepciós asztalt támadtuk meg.
A nő, inkább egy húszas éveiben járó lány, unottan és fáradtan gépelt valamit, majd tekintetén ránk emelte és végignézett rajtunk.
- Miben segíthetek? - kérdezte egyik szemöldökét felrántva, viszont Gi arcáról az erőltetett és ijesztő mosoly levakarhatatlan volt.
Lesokkolva néztem a mellettem álló lányt, miközben azért imádkoztam, hogy élve kijussak innen.
- Jó estét. Ő itt a barátom, Seong Chung-Ho, én meg Kim Yeon-Gi vagyok. Park Jiminhez jöttünk. - mondta el, amiért jöttünk, én meg kellemetlenül mosolyogva a lányra néztem, aki először elgondolkozott, majd fáradtan elmosolyodott.
- Csak nem 'az' a Seong Chung-Ho? - kérdezte, amire mosolyom arcomra fagyott és értetlenül néztem a lányra.
- Sajnálom, de melyik? - kérdeztem, amire Gi oldalba ütött.
- Park Jimin pasija, sokat hallottunk már rólad. Őszintén szólva, amióta tudom, hogy nem lehettek együtt, mert a vezetőség megtiltotta, azóta nagyon shippelek benneteket. Örülök a találkozásnak! - nyújtotta kezét, amire teljesen sokkos állapotban hol Gire, hol a kezét felém nyújtó és kedvesen mosolygó lányra néztem.
Ilyen híres lennék az itteni körökbe?
Kezemet lassan övébe helyeztem, majd megráztam azt, miközben mind a ketten meghajoltunk.
- Szerencsétek van, mert még a fiúk bent vannak konzúltálni. Nem szabadna segítenem nektek, mivel ki vagy tiltva innen, viszont megértem és átkozom a helyzetet. A harmadik emeleten vannak. Lesz egy kisebb folyosó, majd balra egy szoba, ott lesznek. - magyarázta, majd megmutatta, hogy merre menjünk, a harmadik emelet vázlata alapján.
Mindent tudóan bólintottunk, majd megköszönve a szíves fogadtatást elindultunk felfele. 
- És még valami! - néztünk hátra a már álló lányra. - Ne kíméljétek őket! - mondta, viszont én csak ismét sokkos állapotba tudtam fogadni a jónak szánt kívánságot, ugyanis ismerve Git, na meg, hogy ilyen harcias kedvében van, szó szerint fogva venni ezt az egészet és bizony nem fogja kímélni őket.
Beszállva a liftbe elkezdett kattogni agyam, hogy most vajon mind meghalunk, vagy egy tea és üdítők mellett meg tudok-e beszélni a történeteket.
A harmadik emeletre kinyílva a lift egy elég szűkös folyosót mutatott, amit a falakra ragasztott különböző képek díszítettek.
Egy nagyot nyeltem, ahogy meghallottam a nem messze tőlünk elhelyezkedő szobából a nevetéseket és szívem ismét rohamos gyorsasággal kezdett el verni, mikor meghallottam Jimin édesen csengő nevetését is.
Gi csak feltűrte vékony kabátja ujját, majd elindult a zaj felé.
Követve példáját én is utána eredtem, majd megálltunk a csukott ajtó előtt, ami mögött, most hangos beszélgetés és kiabálás hallatszott, viszont ezt Gi azonnal félbeszakította, mikor szó szerint berúgta az ajtót, ami a falnak csapódva utat nyitott nekünk belele, a megszeppenve ülő társasághoz.
- Yah, Park Jimin! Hogy tehetted ezt szegény Chung-Hoval?! Ne hidd azt, hogy egy sima fejmosással megúszod a szíve összetörését, na meg a kisebb autóbalesetét! - kiabálta Jiminnek, aki megszeppenve ült és miután meghallotta nevemet, engem kezdett el keresni tekintetével.

   Teljesen elvörösödve, na meg kicsit frusztrálva beléptem a szobába, ahol minden szempár rám szegeződött és voltak olyanok, akiknek állkapcsa a földet súrolta.
- Sz-Sziasztok! 
- Ho...

5. fejezet - Ennyi volt...

   Az ágyamon térdeltem, miközben telefonom kijelzőjét néztem.
Jimin neve állt rajta.

   Már-már úgy voltam, hogy lerakom, viszont idegesen visszanyomtam fülemhez a készüléket és beleszóltam:
- Jimin, ha te szórakozol velem, akkor számíthatsz rá, hogy mikor meglátlak a két lábamat a te seggedben fogom pihentetni! - kijelentésemre a háttérben visszafojtott nevetések és tompa csapkodások hallatszottak.
Nem tudtam, hogy most az a dühítőbb, hogy nem tudom kikkel beszélek, vagy az, hogy végre felhív Jimin és ezt csinálja velem.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit durva vagy a 'szerelmeddel'? - kérdezte és direkt kihangsúlyozta a 'szerelmeddel' szót.
Nem tudom, hogy ki az és miért csinálja, de azt tudom, hogy én bizony átnyúlok a telefonon keresztül és megverem!
- Tudod, én így vezetem le három év kínlódásos szerelmemet. - válaszoltam neki, amire elkezdtek ujjongani.
- És tényleg enny--
- Fiúk nem lát--, mit csináltok a telefonommal?! - szólalt meg hirtelen egy ismerős hang, majd kiabálások és csattanások vették kezdetét.
Én ezt kíváncsian hallgattam végig, időközben pedig leültem ágyam szélére és úgy próbáltam elképzelni a történéseket.
Hirtelen valaki Jimin nevét kezdte el ordítozni, kegyelem kérések közepette, de előre tudtam, hogyha Jiminről van szó, akkor bizony nincs kegyelem.
Tapasztalat, ha mondhatom.
A következő percekben a mély és kegyelemért való ordítások, amik néha vegyültek a kislányokat megszégyenítő sikoltozásokkal, elhalkultak, majd a síri csend következett, amit egy nem várt hang tört meg:
- Ho... - szólalt meg Jimin és nem tudtam, hogy most örömömben sikoltozzak vagy éppenséggel haldokoljak, az amúgy se lassú szívverésem miatt.
Mikor meghallottam hangját szívem talán egy, nem is, két pillanatra megállt, majd újult erővel, gyors zakatolásba kezdett.
Számat szóra nyitottam, viszont egyetlen hang se jött ki rajta. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megnémultam, mikor Jimin újra megszólalt:
- Mi az? Ennyire haragszol rám, hogy meg se szólalsz? - kérdezte kínosan nevetve, amire számat összecsuktam, majd megtámaszkodva lábamon, fejemet kezdtem el fogni.
- N-Nem erről van szó... - mondtam neki, amire ismét elnevette magát.
- Akkor miről? - kérdezte két nevetés között, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
De jól szórakozol, kedvesem.
- Hogy vagy? - váltottam gyorsan témát, amire először megnémult, viszont csak egy rövid válasszal folytatta a monoton és kellemetlennek ígérkező beszélgetést.
Annyi mindent akartam tőle kérdezni! Fejemben csak úgy cikáztak a kérdések, viszont sehogy se tudtam feltenni őket. Valahogy nem, éreztem azt, hogy képes lennék.
Mikor már jó öt perce beszéltünk, kezdtünk kicsit feloldódni és egy kicsit kitértünk kettőnkre is.
- Hiányzom, mi? - kérdezte nevetve.
- Persze! Milyen kérdés volt ez? - válaszoltam enyhén elpirulva, viszont annál jobban mosolyogva.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak csak... jön a comeback, nekünk pedig sok a gyakorolni valónk. - adott értelmet az utóbbi napoknak, amire csak bólogattam.
- Nem baj, gondoltam, hogy dolgozol, na meg ami történt, azt se könnyű elmagyarázni és kimagyarázni belőle magadat.
Na szép volt, Ho... Remekül elmagyaráztad...
Ha eddig sikerült elpirulnom, akkor most már biztos, hogy lángoltam, amit bal tenyerembe rejtettem.
- Igen-igen, bár ma lesz egy kisebb tárgyalás erről és úgy látszik, hogy sikerül egy kicsit elfelejtetnünk ezt a világgal.
- Jimin... lehet egy kérdésem? - kérdeztem tőle és éreztem, ahogy szívem ismét vadul kezd verni, szinte már eltörte erősen védelmező bordáimat.
- Persze, neked mindig lehet kérdésed! - egyezett bele és hangján inkább a boldogság hallatszott, a kíváncsiság és félelem helyett.
Egy kisebbet nyeltem, majd forró fejemtől izzadó tenyeremet megtöröltem nadrágomban, majd kicsit feljebb ültem ágyamon.
- M-Mikor láthatlak...? - halkultam le kérdésem végére, majd csak hangosan dübörgő szívemet hallottam és kicsit remegve vártam Jimin válaszát.
Hogy miért is voltam ilyen ideges? Mert hiányzott és már látni akartam, viszont ez nem ment ilyen könnyen.
A másodpercek szívem ütemére múltak, viszont mire rendes tempójukat újra felvették volna, addigra Jimin hangja, mostanra már kicsit rekedtes, újra felszólalt.
- Ho... most még nem tudok rendes választ adni, de szerintem a jövőhét hétvégén összefuthatunk. - mondta, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és remegő szám egy kisebb mosolyra húzódott.
Akkor egy pillanatra boldog voltam, talán a legboldogabb az egész világon, viszont ez hamar abba maradt, mikor Jimin folytatta:
- De Ho, ne éld bele magad! Ez még közel sem biztos! Még van egy tárgyalás és ha addigra nem nyugodnak a kedélyek, akkor lehet... többet kell várnunk. - mondta elhaló hangon és mosolyom arcomra fagyott.
Tudtam, hogy nem biztos a találkozásunk, de a reményem akkor is megmaradt és ez csak fokozódott, miközben csak is a jó dolgokra koncentráltam.
- Ho, tudom, hogy nehéz, nekem se könnyű... Képzeld el, amikor táncpróbánk van és pont nem úgy lépek és ki kell találnom valami okot. Ígérem, amint tudunk újra találkozunk, de még bírd ki egy kicsit! Kérlek! - kérlelt, viszont alapvető dolog volt, hogy kibírom, hisz lehet egy hét múlva újra látom!
- Ígérem, Jimin. - ígértem meg neki mosolyogva, amire egy kisebb sóhajtott.
A háttérben kinyílt egy ajtó, ami nagyot ütközött valaminek és ez a bizonyos valami bizony a földre esett, majd a következő pillanatban Jimin elköszönt, majd bontotta a vonalat.
Hirtelen volt, viszont egy valamiért nem foglalkoztam vele: ahogy belesúgta telefonjába azt, hogy "szeretlek" az valami... sokkos és mégis boldog állapotba helyezett, amire hátravetettem magam ágyamon, majd csak mosolyogva a plafont tudtam nézni.
Csak egy hét.

A hétvége és a következő hét első fele úgy elrepült, mint az a madárka, amelyik gyorsan pottyantott egyet Apám kocsijára, majd duruzsolva tova szállt.
Épp a suliból sétáltam hazafelé, miközben romlandó fülhallgatómat igazgattam. Kicsit idegesen nyomkodtam fülemben vagy éppenséggel vettem ki és kisebb káromkodások közepette vettem szemügyre. Már-már feladtam és úgy voltam vele, hogy elhajítom, jó messzire, viszont mikor befordultam utcánkba végre sikerült úgy belehelyeznem fülembe, hogy az végre valahára rendesen szóljon.
Házunkba belépve kivettem fülhallgatómat, majd a fölöslegesen darabokat levéve felsiettem szobámba. Amint beértem szobámba telefonomat azonnal felraktam töltőre, mivel Jimin hívását vártam a hétvégével kapcsolatban.
A hétvégét és a hét szerdáját, szint végig beszéltük. Hétfőn, kedden és csütörtökön próbájuk volt, na meg mindenféle dolog, ami miatt nem sikerült beszélnünk (na meg nekem is tanulnom kellett).
Úgy voltam vele, hogy házimat gyorsan megírom, hogy azzal se kelljen foglalkozni a következő két és fél napban, viszont túl ideges voltam ahhoz, hogy ezeket türelemmel meg tudjam írni, így inkább kinyitottam szobám ablakát, majd levetettem magam ágyamra és vártam szerelmem hívását, ami négy óra elteltével sem volt hajlandó jönni. A feladás és a felakasztás között voltam, mikor végre megszólalt telefonom. Gyorsan nyúltam érte, majd azonnal fülemhez raktam, viszont gyorsaságomban elfelejtettem felvenni, így ismét egy sor kisebb káromkodás közepette felakartam venni a telefont, viszont a kijelzőn Jimin neve helyett Anyum neve állt.
Semleges arckifejezéssel felvettem telefonomat, majd meghallottam édesanyámat a vonal másik oldaláról:
- Szia, kicsim! Ne haragudj, de ma már nem érünk haza! Ha akarod csaphattok egy kisebb bulit a barátaiddal, viszont ha kilenc hónap múl--
- Rendben, köszi, Anya, de szerintem ezt most inkább kihagyom. - gyorsan félbeszakítva elutasítottam ajánlatát, na meg hülye elméletét, azután pedig még két szót váltva ismét a néma csend és megszokott idegesség várt rám.
Mint egy rossz horror film...
Feltornáztam magam ágyamról, majd az ajtó felé közelítettem. Jobb mancsom már súrolta a kilincset, mikor telefonom ismét csörögni kezdett.
Gyorsan hátrakaptam fejemet, majd sietve az éjjeliszekrényemhez sétáltam.
Most nem követtem el azt a hibát, hogy megállapodásom nélkül fülemhez nyomjam telefonomat.
Mikor megláttam a kijelzőn lévő nevet egy pillanatra lefagytam, majd szívem gyors dübörgésbe kezdett, míg kezem remegni kezdett, ezzel az eleve rezgő telefont majdhogynem sikerült kiejtenem.
A hívásfogadást gombot megnyomva telefonomat fülemhez emeltem, majd levegőmet visszafojtva hallgattam a következőket:
- Chung-Ho, é-én... N-Nem találkozhatunk többet é-és ennyi volt. - mondta, amire szemeim tányérnagyságúak lettek és kisebb szívinfarktusom miatt meg kellett támaszkodnom szekrényembe.
- H-Hogy mi?!
- Seong Chung-Ho... végeztem. Többet ne hívj, ne írj, s-sőt... többet ne keress! Szakítok veled! - mondta, majd válaszomat, sőt, levegő vételemet meg sem várva rám csapta a telefont.
- J-Jimin... - suttogtam elhaló hangon, miközben telefonomat nézve lassan leengedtem azt. 
Egy ideig még Jimin neve állt rajta, ahogy megszakította a hívást, akárcsak kapcsolatunkat is... végleg.
Szemembe könnyek literjei gyűltek, ahogy készülékem elhalványuló kijelzőjét néztem.
Olyan hirtelen volt, hogy... nem tudtam mire gondoljak.
Azok az érzések, amik kavarogtak bennem... elmondhatatlanok.
Az ideg összeroppanás és a halál közé rakott, viszont egy valamit nem hagyta ezeket érvényesülni: ő.
Hangja félénk és ideges volt, annak ellenére, hogy gyorsan és határozottan mondta azokat, amiket.

Miközben megtámaszkodtam szekrényemen és gondolataimat próbáltam összegyűjteni, egy valami kattogott fejemben: kell valaki, akinek ezt most elmondhatom és akkor talán megértem én is.
Mire észbe kaphattam volna, már kabátomat vettem fel, miközben elhagytam házunk területét, majd már barátom házának ajtaja előtt támasztottam a csengőt.

   Mikor kinyitódott az ajtó egy mérges leányzó állt előttem, viszont amint meglátott arcára azonnal kiült az aggodalom és a hirtelen tehetetlenség.
- Ho, hát veled meg mi van?
- Gi... bajok vannak...

4. fejezet - Napok

   A napok úgy teltek, mint mikor Jimin lehajtott, majd elhajtott a házuk elől.
Egyszóval: gyorsan.

   Anyum engedélyével otthon maradtam és a héten nem mentem be az egyetemre, amit barátaim furcsálltak, így a zaklatás, tőlük sem maradt el. Mivel annyi életkedvem nem volt, hogy felálljak és elmenjek WC-re, így miután nyolcvanadszorra hívtak, felvettem és lebeszéltem velük, hogy Pénteken, a bandahelyen találkozunk. Hosszas viaskodás után belementek, így a, számomra nem várt napon egy laza öltözetet magamra kapva lassan elindultam helyünkre, ahova megérkezve már mindenki aggodalmasan várt.
Csak mosolyogni tudtam, viszont szemem könnyekkel telt meg.
- Na! Hyungnim! - jött oda Ki és úgy csapódott belém, akárcsak egy meteor.
- Mi van, Papa? - bökött oldalba Emilie, amire ismét csak mosolyogni tudtam.
- Elment. - válaszoltam elhaló hangon és könnyeimmel küszködve dörzsöltem talpamat a földnek, miközben fájdalmasan mosolyogtam.
- Micsoda? - kérdezte Gi, állkapcsa a földet súrolva.
- Hallottam hírét. - mondta Jack tarkóját megvakarva.
- Csak én nem tudom, hogy miről vagy kiről van szó? - fakadt ki Hyun, amire Gi helyeselve bólogatott válaszokra várva.
- Jimin. Kint voltunk a fesztiválon és lekaptak. Most meg már ki tudja mi van vele. Másnap reggel írt, hogy majd hív, vagy ír, azóta semmi. - magyaráztam nekik, miközben karjaimat keresztbe tettem.
Ezek után mindenki csöndben gondolataiba merült, mikor is Hyun és Gi hangosan felnevettek.
- Az durva egy este volt, öregem! - támaszkodott meg Gi Hyun vállán, mi pedig kérdőn néztük a nevető társaságot.
- Na, meséljetek! Miről maradtunk le! - karolt belém és Emiliebe Jack, miközben a legközelebbi padhoz leültünk.
- Az egész azzal kezdődött, hogy Hyun felhívott, hogy mi lenne, ha elmennénk a festre. Mondom neki miért ne, egy kis esti pasivadászat. 
A vödörfejűeknél találkoztunk, tudjátok, az kis régi büfés hely, ahol a két öreg dolgozik, akiknek vödörfejük van. Na, és ott találkoztunk. Ugye az a fest eleje volt, így ahogy haladtunk befele úgy nőtt a tömeg. Mikor már jól bent voltunk, akkor egy csáveszka leszólított, hogy nincs-e kedvünk megnézni, hogy milyen jól céloz, már ha értitek. Míg én helyeselve mentem a csávesz után, ez itt, ez itt mellettem teljesen elfehéredve állt és nem mert megmozdulni, úgy kellett magam után hurcolni. Miután az egyik bódénál megmutatta remek célba lövését elkönyveltük remek lyukérzéknek!
Aztán ugye beszélgettünk, ismerkedtünk, lement pár erőske, szóval természetesen a végére épp, hogy józanok voltunk, na meg még csatlakozott egy srác is, de aztán lehet annyira megütött a pia, hogy kettőt láttam belőle. Szóval jah, arról meg ne is beszéljünk, hogy olyan hangosan mentünk végig a Kisutcában, hogy mindenki felkelt ránk, sőt, volt aki ránk engedte a kutyáját és azt hittük, hogy valami nagy dög az árnyékától, de mint kiderült csak egy kis talajcirkáló, akit bármelyik pillanatban elvihetett volna egy galamb, de azért mi felmásztunk a fára. - magyarázta Gi, aminek a végére már sírtunk a röhögéstől.
- De mi másnap beszéltünk és ha jól hallottam, akkor kicsit sem voltatok jó állapotban. - mondta Ki, amire Hyun letaglózva megfogta fejét.
- Emberek, én még életemben nem ittam annyit, amennyit aznap este! Megfogadtam, soha többet nem iszok--
- Annyit! - mondtuk egyszerre, amire ismét nagy nevetésben törtünk ki.
Aztán a beszélgetés ment tovább, és sikerült elérniük azt, hogy aznap délután ne gondoljak Jiminre.
Mint két évvel ezelőtt is.

Miután kibeszéltük magunkat még elmentünk kajálni és inni valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a piás részét kíméltem, ugyanis még be sem léptünk, de én már azonnal kértem valami erőset. A többiek próbálták elvenni tőlem, viszont még így is több került belém, mint beléjük.
Mivel a délután folyamán nem nagyon gondoltam Jiminre, így hazafelé is így voltam.
Egy mosollyal arcomon léptem be házunkba, ahol már vaksötét volt, ami csak tetőzte elkeveredettségemet, hisz lábamon alig álltam.
Mikor épp valaminek nekimentem, vagy rosszabb esetben belerúgtam, egy kisebb nevetés és káromkodás csúszott ki számon, viszont mosolyom letörölhetetlen volt.
Miután majdnem leestem a lépcsőn, kis híján eltörtem a százéves vázánkat és cikázva nekimentem a falaknak, végre felértem szobámba, ahova még mindig mosolyogva léptem be.
- Szia Jimin! - dobtam le pulcsimat, majd bebújtam ágyamba. - Ja, igaz is, már nem vagy itt.
És ez volt az a pont, mikor az a rendíthetetlen, letörölhetetlen, szinte arcomra fagyott mosoly eltűnt.
Csak feküdtem ott, oldalamon, miközben a falat néztem, párnámat ölelgetve.
Nem tudtam, hogy pontosan mit csináljak, mit tegyek vagy hogy... mit érezzek. Sírjak, nevessek vagy talán semmit?
Akkor ismét elgondolkodtam (akkor már nem tudom hanyadszorra ezen), és elkezdtem végiggondolni, hogy mi is van, volt és lesz.
Mint mindig most is ugyan arra jutottam: semmi jó. Viszont tudtam, hogy most még nem szabad feladnom és a legfontosabb: nem szabad rossz útra térnem. De... ha pontosabban átgondolom, akkor rájöttem volna, hogy... az ivászat már régen rossz út.
A nagy gondolkodásban szemem lassan lecsukódott, majd pár perc múlva, a pia hatására, bealudtam.

Épp a kezemben lévő papírt olvasom, amit Jimin írt még nekem, mikor elment.
Tudtam, hogy itt van velem, hisz az előbb szólt, hogy elmegy WC-re. Valamiért muszáj voltam elolvasni azt a levelet, pedig tudtam, hogy nem szabad megtudnia, hogy megvan.
Könnyes szemmel néztem a levél utolsó sorait, mikor Jimin lassan bejött, az ajtót maga után becsukta, majd annak nekitámaszkodott.
Lefagyva ültem ott és nem mertem megszólalni, a levelet is erősen szorítottam két ujjammal.
Mivel szememben a sós víz csak tovább nőtt, egy pislogás után éreztem, hogy arcomon gyorsan leszáguldozik egy könnycsepp, amire Jimin merev mimikája meglágyult, ahogy merev teste is.
- J-Jimin... - szólítottam nevén, még két könnycsepp között, miközben ő felém közeledett.
Elém érve mellkasomnál fogva ledöntött, miközben felém hajolt.
- Csináljak olyat, ami elfeledteti veled azt, amit tettem? - kérdezte, miközben könnyes arcomat letörölte puha, pici kezével.
Ha még válaszolni is akartam volna sem tudtam volna, ugyanis még kezénél is puhább ajkait enyéimre nyomta, majd lassan mozgatni kezdte azokat, amit én lassan és félve viszonoztam, miközben keze lassan lesiklott felsőtestemen, hasamon többször végigmenve, majd mikor pici ujjait övembe akasztotta, majd meg is húzta a bőrből készült, erős anyagot, egy kisebbet nyögve eltoltam magamtól.
- Ji--
- Csss, ne beszélj... - suttogta fülembe, azután megharapta fülcimpámat, majd lágy csókot nyomott állkapcsom peremére.
Mikor nyakamhoz ért meleg ajka, kezével épp akkor markolt volna meg alul, viszont ezt egy hangos csöngés félbeszakította.
Telefonomat amint levettem helyéről azonnal felvettem, majd gyorsan felvettem, szabad karomat szemeim fedésére használtam és próbáltam a lüktetően fájó fejemet kicsit összeszedni jelenlegi állapotából.
- Szia, Ho. - köszönt Min, édesen csengő hangján.
Talán arra a pár másodpercre még a fejfájásom is abbamaradt, ugyanis a sokk, ami akkor elkapott, teljesen lebénított.
- Sz-Szia! - köszöntem neki és éreztem, ahogy a forróság ellepi tarkómat és nyakamat.
- Figyelj... tudom, történt, ami történt, viszont... én szeretném ezt megbeszélni, na meg egy kis reggeli, friss levegő nem árt a másnaposságra. - nevette el a végét, viszont megjegyzésére szemeim tányérnagyságúak lettek.
- M-Mikor...?
- Tegnap este, azaz éjszaka... nos, kicsit hangosak voltatok én meg... fogalmazzunk úgy, hogy a környéken jártam és hallottalak benneteket. - magyarázta, amire hevesen verő szívem megnyugodott.
Akkor mégse követett!
- Na, mit szólsz hozzá?
- Nos, tényleg nem ártana egy kis reggeli friss levegő, de... - néztem takaróm alá, ahol is azt a bizonyos... puklit pillantottam meg. - Még össze kell szednem magam.
- Remek! Akkor mondjuk... kettőkor a sétány elején lévő táblánál?
- Tökély! - egyeztem bele, majd elköszönve tőle telefonomat visszahelyeztem helyére.
Mik lesznek...

A hatalmas táblát néztem, ami mögött két még hatalmasabb fa ölelkezett össze.
Ide is viszonylag sokat jártam, bár a sok vízimadár mindig a kihalás szélére helyezett.
Épp a, már jól ismert szöveget olvastam, mikor valaki hátulról megölelt.
Lassan megfordultam, arcomon egy fülig érő mosollyal, majd kicsit szorosan megöleltem Mint.
El nem tudom mondani, hogy akkor, ott milyen érzések is kavarogtak bennem, viszont egy valamiben biztos voltam: az az ölelés akkor nagyon jól esett.
Karomat nyújtva neki, amit el is fogadott, kezdtünk el sétálni a már jól ismert ösvényen.
Kezdetben semlegesen és sablon dolgokról beszéltünk, viszont ahogy haladtunk beljebb és beljebb, úgy kezdtünk el a tárgyra térni.
- És... ami volt a festen... tudod mit, kezd az elejéről, utána én is elmondok mindent. - mondta, karomat jobban szorítva, miközben én a nyílt terepet néztem.
- Régen, három éve, jó barátok voltunk. Aztán amikor utoljára láttam kicsit több volt a búcsúzkodás, amit barátok csinálnak. Már akkor szerettem, de elment. Aztán jöttél te, akiben láttam valamit, de hamar rájöttem... csak fellángolás volt, de nem zavart. Szerettem az együtt töltött pillanatokat, igaz többet voltunk együtt, mégis kevés mindent csináltunk, de akkor is. Aztán te elmentél koliba és én meg bandáztam, kevesebb volt az együtt töltött idő, ha meg volt, akkor meg sok mindent csináltunk. Jött ő, három év után és hát... ezt meg kellett ünnepelni, azaz--
- Ti lefeküdtetek?! - akadt ki hirtelen, megállása után, amire csak megráztam fejemet.
- Nem, dehogy! Az erotika csúcsa eddig nyelvezés volt! De a kérdéseket a végére.
Szóval, egy kisebb vita után kibékültünk, viszont erre hamar rádöbbentettek, hogy nem jó. Viszont mire visszavehettem volna, addigra lekaptak a festen és mire felfoghattam volna a bajt, addigra már... már elment. - tértem mondandóm végére és éreztem, hogy az a bizonyos gombóc ott pihen torkomban, majd ránéztem Minre, viszont ő elmerengve nézett előre. - Kérdés?
- Egy csomó, de ezekre most nincs idő.
- Időm, mint a tenger. 
- Mindegy, lényegtelen. A lényeg, hogy értem mi is történt valójában, viszont egy valami nem világos: te nem tudtad, hogy Park Jimin egy híres énekes és táncos, aki a BTS egyik tagja?! - kérdezte értetlenül, amire elmosolyodva megráztam fejemet.
- Nem. Dehogy őszinte legyek, nem is érdekel. Számomra egy sunyi dög, akit mindennél jobban szeretek. - válaszoltam és ismét a tájat néztem.
- És abba belegondoltál, hogy a cég választások elé helyezheti és akkor mit fog csinálni? 
- Többször is és ugyan arra jutottam: semmi jót. Fontosabb a banda, a barátok, a rajongók, minden, hisz keményen megdolgozott érte. Ha engem választ... talán még meg is verem. - nevettük el a végét, majd visszatérve az erdőbe folytattuk beszélgetésünket.
- Hiányzik?
- Mindennél jobban, de hiszek benne, hogy majd ír vagy hív. De ennyit rólam, halljuk a te részedet! - néztem rá kíváncsian, ugyanis ez a része a beszélgetésnek jobban érdekelt.
- Mikor koliba kerültem az egyik szobatársammal nagyon jóba lettünk, viszont ő... az a belevaló, vagány csaj, akinek az élete nagy részét a bulik határozzák meg és megkért, hogy menjek el vele egy buliba. Mivel kicsit belevalósak voltunk így a piát szinte vedeltük, amiből az lett, hogy másnap reggel egy fiú karjaiban ébredtem. Vele aznap össze is vesztem és megkértem, hogy felejtsük el, viszont ő... kitartóan keresett és még a koliba is eljött. Próbáltam a közelségedet keresni, viszont vagy nem vetted fel vagy nem értél rá. Azt mondta, hogy visszavesz és ezért kicsit közelebb engedtem magamhoz, ami egyre csak nőtt, majd újra megtörtént és pont aznap hívtál. Azt hittem, hogy lebukok, így próbáltam valamit kitalálni, ami ezek szerint sikerült. Aztán jött a fest estéje, ahova elhívott, te meg akkor egyszer sem jelentkeztél így elmentem vele, viszont mikor megláttalak Jiminnel... fájt, viszont megérdemeltem. - magyarázta, majd mikor az erdőbe értünk utunkat csöndbe folytattuk.
Szóval előbb ő csalt... 
Kezemet zsebembe raktam, miközben az ösvény végét néztem, ami már csak pár méterre volt.
Mikor visszaértünk a nagy táblához egymással szembefordultunk és csak meredtünk egymásra, amit ő tört meg.
- Chung-Ho, szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ennek a kapcsolatnak valahol itt a vége, viszont... szeretnék elnézést kérni és még valamit kérni. - jött közelebb és két karomba kapaszkodott.
- Mi lenne az? - kérdeztem hol ajkait, hol szemeit nézve.
- Egy utolsó csók... - a végét szinte már lehelte, miközben tarkómat megfogta és lehúzott magához egy rövid csókra.
Ajkainkat lassan mozgattuk, én derekát, ő nyakamat ölelve, akárcsak mikor harmadik randik végén búcsúzkodtunk, viszont most utolsó összefutásunk csókját vívtuk.
Miután kicsit pihegve elváltunk, egymás szemeibe meredtünk, majd egy ölelés után végleg elváltak utaink.

Lassan bukdácsoltam hazafelé, mikor is elpillantottam jobbra, a tengerpart felé. A melegedő korlátot megfogva néztem, ahogy a nap lassan feljebb emelkedik, majd lassan kitűnik a víz végtelen határa mögül.
- Mi lesz még...? - kérdeztem magamtól, majd tovább folytattam utamat hazafelé.
Útközben pár ismerőssel az egyetemről összetalálkoztam, akiknek egy kisebb mosollyal köszöntem, majd gyorsan haladtam is tovább.
Házunkhoz érve hanyagul az üres felhajtóra néztem, majd szinte betörve az ajtót gyorsan lerúgtam cipőt, kabátomat pedig hanyagul ledobtam a cipős szekrény tetejére.
A csendes ház csak úgy zengett hangos lépteimtől, viszont ez hamar abbamaradt, mikor ágyamba csapódva elterültem.

   Már-már sikerült elaludnom, mikor telefonom elkezdett rezegni zsebembe.
- Na, de jól tudsz időzíteni... - szedtem elő a rezgő készüléket, amit meg se nézve felvettem.
- Szia, Ho...

3. fejezet - Ismét búcsút mondasz?

   Hazafelé trappogtam a suliból, miközben a hülye tanáromat szidtam.

   A házba beérve ínycsiklandozó illat csapta meg az orromat.
Gyorsan lerúgtam cipőmet, majd a konyhába siettem, ahol megláttam Jimint, aki éppen mosogatott.
Csak két nap telt el, amióta együtt vagyunk, de már szinte olyanok vagyunk, mint a házasok (itt gondoljatok a veszekedésekre)!
Lassan mögé osontam, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Jimin-shi!
- Te őrült! Megfulladok! - kezdte el csapkodni karomat, miután sikeresen kiesett kezéből a szivacs, na meg az üvegpohár.
Engedtem szorításomon és fejemet vállára helyeztem.
- Mit csinálsz itt? - bukott ki belőlem a kérdés, de választ nem kaptam.
Mivel nem erre számítottam, megcsikiztem oldalát, amire megugrott és ismét kiejtette kezéből a szivacsot és most egy tányért.
- Chung-Ho! - kiabált rám, miközben karjaim között oldalra fordult és felnézett rám.
Bambán néztem rá, amire csak megrázta fejét, majd folytatta a mosogatást.
Pff, milyen kis izé.
Unottan az asztalhoz sétáltam, majd leültem rá, azután pedig Jimint kezdtem el nézni, ahogy a meglévő cuccokat még gyorsan elmossa.
- Milyen volt a suli? - kérdezte hirtelen, amivel kizökkentett bambulásomból.
- Jó, bár kaptam egy beírást. - válaszoltam és eszembe jutott a hülye osztálytársam és a még hülyébb tanárom.
- Na, mesélj! - fejezte be a mosogatást, majd leült velem szembe, azután kíváncsian rám meredt.
- Álltam, az ajtóba, mikor jött a nagyon okos osztálytársam és mikor jött be az ajtón kigáncsolta a kifelé jövő tanárt, aki akkorát zakózott, mint az ólajtó és az egész balhét én vittem el. - magyaráztam, majd hanyagul megrántottam vállamat.
- Ennyire nem érdekel?
- De, csak már kidühöngtem magamat. - álltam fel, majd egy puszit adva Jimin arcára az emeletre mentem.

Felérve szobámba a rend és a tisztaság fogadott, amit elképedve néztem. Táskám leesett vállamról, amit Jimin mosolyogva vett el a földről, majd forgós székembe helyezett.
- Tetszik? - kérdezte az asztalnak dőlve.
- Nagyon! - válaszoltam mosolyogva, ahogy elkezdtem felé lépdelni.
Már tudta, hogy mit akarok, így felemelte karját, amit ahogy közelébe értem nyakam köre fonta, majd meg nem várva a romantikus szemkontaktus felvételt azonnal lehúzott magához és mohón ajkaimra mart. Egy pillanatra sem ellenkeztem, sőt, megtámaszkodtam asztalomon, háta mögött, ezzel rátehénkedve, míg ő csak szorosabban fogta nyakamat. Szinte úgy szorított, mintha ez lenne az utolsó pillanatunk együtt.
Mikor kicsit eltávolodtam tőle halk, mégis gyors pihegését hallgattam. Hirtelen odalentről egy hatalmas ajtócsapódást hallottunk, amire én értetlenül néztem ajtóm irányába, viszont Jimin csak búsan lehajtotta fejét. Mire megkérdezhettem volna, hogy mi a baja, Apa hangos és dühvel teli hangját hallottuk meg:
- Fiúk! Azonnal gyertek le! 
Szó nélkül indultunk meg lefelé, rohamos tempóban.
Odalent Apám fel-, s alá járkált, egy újságot, na meg telefonját szorongatva kezében, amit fel is mutatott, ahogy meglátott minket az utolsó lépcsőfokon állva.
- Ez mi?! - üvöltötte, ahogy képembe nyomta az újságot és telefonját.
Értetlenül néztem az újságon lévő képre, majd a telefonra, mikor sikerült beazonosítanom a látottakat.
Én és Jimin voltunk rajta, ahogy épp egymás karjaiba burkolózva váltunk egy szenvedélyes csókot, amit gondolom akkor sikerült lekapni, mikor Minnek megmutattuk, hogy kik a jampik valójában.
- Olvasd csak el hangosan mi van odaírva! - mondta Apám, majd a nappaliba ment, ahova Jimin időközben elbújt.
- "A nyár eleji Busani Köszöntő Fesztiválról kaptuk ezeket a képeket, amiken a híres koreai banda, BTS Jiminje éppen egy másik, vele egynemű, fiatalemberrel a tenger előtt romantikus, na meg forró pillanatot váltanak. Mint azt tudjuk Jimin nemrég, egyik V live-os videójában megemlítette, hogy hazalátogat családjához, Busanba, amit a BigHit meg is erősített, na meg Jimin a twitter oldalukon erről képet is tett közzé, az odafelé útról. Vajon nem is erről van szó? Talán csak elterelő hadművelet volt az egész? A fandom, azaz az ARMY-k, azóta dühöngnek, na meg válaszokat várnak, amióta ezek a képek felkerültek az internetre. Nem is kell mondanunk, hogy mennyire meglepett, na meg hogy mennyire felkapott lett! A kérdés az, hogy vajon ezek tényleg igaziak, vagy csak két cosplayes fiatal, akik szerettek volna egy kis figyelmet maguknak? A válaszokat nem tudjuk, hisz Jimin még Busanban van, "szüleinél", így a BigHit nem tud választ adni a kérdésre." - olvastam fel a cikket, amit tányérnagyságú szemmel olvastam végig.
Mégis hogyan és mikor?! Mi az, hogy híres koreai banda?! Milyen fandom?! Milyen családi hazalátogatás?!
Gyorsan besiettem a nappaliba, ahol Apám foteljában ült és lábfejével kopogott, Jimin pedig mereven nézte a régi szőnyegünket.
- Chung-Ho... beszélnünk kell. - szólalt meg halkan, majd felállt, karomon ragadott és elkezdett felhúzni szobámba.
Az újságot útközben elhagytam a telefont pedig ahogy beértünk szobámba letettem az éjjeliszekrényre.
Ágyamra leülve Jimint figyeltem, aki kinézett az ablakon, majd leült mellém. Több percig csöndben ültünk egymás mellett, én arra vártam, hogy elkezdje, ő pedig gondolom egy kis erőt gyűjtött össze.
Mire meg akartam volna szólalni, addig végre belekezdett.
- Tudod... volt az a csók... az amivel hencegtünk Minéknek. Azt ahogy láttad sikerült lekapni. - nevette el magát, amire fejemet megrázva értetlenül ránéztem.
- Jimin, mit akarsz ezzel mondani?!
- Bajban vagyunk, Ho. Nagy bajban... Figyelj... Ezt az egészet rendezni kell valahogy. Már hívtak, hogy ez mégis micsoda, na meg hogy igaz-e. Persze tagadtam, de... vissza kell mennem Szöulba, hogy erről interjút adjak. - magyarázta, a végét szinte suttogva, amire szívem úgy reagált, mintha beleszúrtak volna egy tőrt, ezzel összetörve, darabokra.
- J-Jimin... - suttogtam nevét, amire szomorúan felemelte fejét, miközben megfogta kezemet.
- Tudom, Ho... tudom. De muszáj.
Nem akartam hinni a fülemnek.
Ismét elhagy? Megint? Elmegy? És most mi lesz velem?! Mit fogok nélküle csinálni?!
És a legfontosabb: mi lesz velünk?
Fejemet hevesen megráztam, majd felálltam helyemről és gyorsan kisétáltam a szobából. Jimin utánam szólt, viszont hezitálás nélkül, szinte betörtem a fürdőbe, majd becsukva azt magam után nekidőltem és lassan lecsúsztam rajta.
Hogy mit éreztem akkor? Fájdalmat. Mintha tényleg összetört volna a szívem. Tényleg fájt, nem úgy, amikor valami rossz ér és rossz érzeted van, hanem... fáj.
Fejemet megtámasztottam karommal, amit térdemnek támasztottam.
Most nem akartam mást, csak is nyugalmat és egy kis gondolkodási időt.
Heves légzésemet kicsit lelassítottam, majd becsukva szememet, fejemet az ajtónak támasztottam és elkezdtem gondolkodni.
A világ legnagyobb baromságát csináltuk, de honnan tudhattam volna, hogy a szerelmem egy híresség?! A volt szomszéd srácból egy híresség lett!
Mindegy, itt nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt semmiképp nem lehet felválani, ezzel sem lenne semmi gond, hisz titokban csinálhatnánk, de... ha elmegy, akkor ki tudja mikor látom legközelebb? Távkapcsolatot nem tudok vele létesíteni, hisz ott a suli, ő meg ha visszamegy akkor... ki tudja mit fog csinálni.
Mi lesz, ha megint az lesz, mint volt? Ismét három év... de legyen csak egy... belefogok őrülni, ha nem lesz velem!
Gondolataimból valaki kopogtatása az ajtón zavarta meg, amire fejemet felemeltem, majd feltornáztam magam állóhelyzetbe.
Mikor kinyitottam azt ajtót pont az volt, akire számítottam: Jimin.
Lehajtott fejjel állt előttem, amire kiléptem és magamhoz öleltem.
Azonnal vissza is ölelt és jobban mellkasomba bújt, na meg szorosabban is ölelt.
- Mi van, cuki pofa? Mégse olyan egyszerűen, mi? - suttogtam fürtjei közé, amire szorosabban ölelt.
Biztos voltam benne, hogy most azért szorít, mert nem akar sírni.
- Csak engedd ki, nem kell visszatartanod.
- Mit? A pisilést? - kérdezte fejét felemelve rám és a sírógörcs egyik jelét sem lehetett rajta látni.
- Ha már bújsz hozzám, akkor azt azért kéne tenned, hogy kisírd magad! - löktem kicsit arrébb magamtól, amire mérgesen rám nézett.
- Csak akkor bújhatok hozzád, ha sírhatnékom van?!
- Ööö, persze, hogy nem! De--
- Fiúk, mi folyik odafent? - kiabált fel Apám, amire Jiminre néztem, majd vissza a lépcső irányába.
- S-Semmi, csak... játszunk! - kiabáltam vissza, amire Jimin oldalba bökött.
- Micsoda kifogás. - suttogta.
- Mert neked van jobb?
- Van, de ez is megfelel. Na, gyere, pihenjünk! - mondta, majd elkezdett a szoba felé húzni.
Értitek, ki fog majd feldobni, ha magam alatt leszek?!

Az ágyamon feküdtünk, egymás mellett, ujjainkat összefonva és több percig csak némán bámultunk magunk elé. Remek egy pillanat volt, mondhatom.
Tekintetemet ráfordítottam és csak meredtem rá.
Fájt, hogy nem tudtam mit tegyek.
- Jimin... - szólítottam meg, amire hümmögött, majd rám nézett. - Mikor mész?
Nem válaszolt, csak meredt rám, ahogy én az előbb rá.
Ismét a csend vette kezdetét, viszont most egymást néztük. Felváltva néztem szemeibe és próbáltam kivenni, hogy mire is gondol, sikertelenül.
- Holnap... - suttogta végre és nem tudtam, hogy örüljek annak, hogy végre választ kaptam, vagy törjek össze, mert már holnap elmegy.
Most én hümmögtem, majd elfordítottam fejemet és a szekrénysort kezdtem el nézni.
Erősnek kell maradnod, erősnek kell maradnod, Ho!
A csend most se hagyott cserben és ismét csak repültek a csendes percek, mígnem eszembe jutott valami.
- Veled megyek. - kaptam felé fejemet, amire ő is így tett, viszont míg én izgatottsággal telin, addig ő riadtan.
- Nem. - mondta és megrázta fejét.
- De. Veled megyek. Külön. De majd ott megint találkozunk.
- Ho... ne tegyél tönkre... - fogta meg fejét, amire kíváncsian kicsit megdöntöttem enyémet. - Mi lesz a sulival? Az egyetem nem játék.
- De te se jársz egyetemre. - vágtam vissza mosolyogva, viszont ő dühösen rám meredt ismét.
- Ho, mi lesz a szüleiddel?
- Ők úgy is dolgoznak, majd én is munkába állok. - válaszoltam ismét egyből, de ez hamar megszűnt következő kérdésével.
- És a barátaid?
Kérdésével, akárcsak töpszli tenyerével, úgy csapott arcon, amire nem csak a gyorsan akaró mondat rekedt bennem, hanem még a levegő is.
Szám kicsit nyitva maradt és csak tátogni tudtam, majd gyorsan elkaptam fejemet és ismét azt a szexy szekrénysort kezdtem el nézni, ami majdnem teljes falamat díszítette.
- Maradj itt, nem ártunk ezzel senkivel, sőt. Ígérem, minél hamarabb fogok jönni! Amint lement a hercehurca visszajövök. - kezdett el nyugtatni, miközben kicsiket szorított kezemen, majd belepuszilt nyakamba.
Valamilyen szinten megnyugodtam, de ott volt a 'ha...' kérdés, ami kételyeket hagyott bennem. Nem is egyet.
Fejemet lehajtottam és úgy gondolkoztam.
- Ezért lett ilyen rend és tisztaság? Ezért néztél ilyen szomorúan? Ezért szöktél be a nappaliba? Mindvégig tudtad, nem? - a kérdések úgy folytak belőlem, akárcsak a folyó vize.
- Ma reggel láttam. Meg hívtak is... Nem volt kérdés, hogy haza kell mennem. - magyarázta, amire megint hümmögtem.
- Felutazom.
- Mi?
- Minden hétvégén fel fogok utazni hozzád. Elmegyek dolgozni és a keresetemből felutazom hozzád. Itt is maradok, az egyetem is menni fog és senkinek se ártok ezzel. - magyaráztam, de csak mosolyogva megrázta fejét.
- Semmi ilyenre nincs szükség. Ha olyan lenne akkor inkább kocsival jönnék le hozzád, vagy szimplán küldenék érted.
- Akkor kelts fel holnap. El akarok búcsúzni. - kérleltem, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaink egymást már szinte súrolták, de még ezek után se csókoltam meg.
- Ígérem.
- Ne ígérd, mert az ígéretét senki se tartja be. - mondtam, majd puhán rányomtam ajkaimat övérije, azután nyelvemet se hagyva ki ebből, lassan előretoltam egészen szájüregébe.
Szinte beszorítottam a sarokba, de nem bántam ugyanis ez a csók teljesem elvette az eszemet.
- Szeretlek... - suttogta, mikor megszakította csókunkat.
- Szeretlek.
- Aludjunk, jó?
- Jó. - egyeztem bele, majd elmentünk fürdeni, együtt.
A fürdés ugyancsak forró pillanatokkal telt, majd átöltözve fáradtan bújtunk ágyba.

Nem szóltunk egymáshoz, csak csöndben feküdtünk és biztosra tudva, mind a ketten a holnapon és az elkövetkező napokon gondolkoztunk.
Megfogadtam: nem fogok sírni.

Reggel arcom simogatására keltem, amire kifújva levegőmet, fáradt pilláimat felnyitottam, de a fáradtság azonnal eltűnt rólam, mikor megláttam Jimint felöltözve és cuccait összepakolva.
Szinte kiugrottam az ágyból, miután Jimin szomorúan mosolyogva felállt, majd megfogta cuccát és elindult felé lefele.
Maradék cuccát felkaptam én is, majd utána siettem.
Szüleim már fent voltak és ők is szomorúan nézték, ahogy kicuccolunk.
És elérkezett a búcsúideje.
Anyum kezdte, aki sírva borult Jimin nyakába.
- Jaaaj, édes drága kisfiam! Olyan kár, hogy máris elmész! Lehet olyat tettetek, de engem nem érdekel, mert olyan aranyosak vagytok együtt. Igaz Harold?! - kiáltott hátra Apámnak, aki elmorgott egy 'igen'-et.
Anya után Apán állt a sor, hogy elbúcsúzzon Jimintől. Egy tiszteletteljes meghalás után Apa szinte magához rántotta Jimint, úgy ölelte meg. Valamit még súgott neki, amire Jimin mosolyogva bólintott, majd szüleim gyorsan besiettek, ezzel magunkra hagyva minket.
Lassan odasétáltam hozzá és átöleltem nyakát, míg ő derekamat fogta.
- Oly rövid, mégis oly gyönyörű volt! - mondtam neki mosolyogva és éreztem, hogy nem fogom bírni.
- Te és a költőiséged! Tudod mennyire fog ez hiányozni? - kérdezte, amire elkezdtem könnyezni, de még tudtam magam türtőztetni, viszont inkább nyakába bújva öleltem magamhoz és úgy próbáltam nem elsírni magamat.
Ő is szorosan ölelt, viszont teste kicsiket rándult, ezzel jelezve, hogy ő már nem bírta tovább.
Kicsit ringatva próbáltam nyugtatni, viszont mikor szipogtam egyet csak még jobban elkezdett sírni.
- Jimin, ne sírj! Hallod? Ha te sírsz én is sírni fogok. - toltam el magamtól egy kicsit, viszont ő úgy fogott, mintha mágnes lennék.
Szipogva, na meg pár könnyet elhullajtva simogattam hátát, mígnem végre abbahagyta és már csak egyenletes levegővételét éreztem, na meg hallottam.
Ismét megpróbáltam eltolni magamtól, most sikeresen és kicsit lehajolva ránéztem mosolyogva könnyektől áztatott arcára, na meg szemére.
- Mi az? - kérdezte durcásan és visszabújt hozzám.
- Olyan aranyos vagy! - pusziltam meg feje tetejét és ismét simogatni kezdtem.
- Hiányozni fogsz, Seong Chung-Ho. - mondta és felpipiskedte magát ajkaimig, majd lehúzott az ő szintjére.
- Szeretlek, Park Jimin. - leheltem ajkaira és most én kezdeményeztem egy csókot.

A kocsiba beszállva, az ablakon át nyomtam egy puszit Jimin homlokára, majd eltávolodva az autótól a világ megszűnésével néztem végig, ahogy lassan kifordul, majd elhajt házunktól.

   Még volt bennem annyi, hogy felsétáljak szobámba, viszont ahogy megcsuktam ajtómat, térdeimre estem és zokogásban törtem ki.

Park Jimin ismét elment.

2. fejezet - Szakítsunk?

   Az éjszakám mindennel telt, csak  alvással nem.

 
   Miután öt percig csak szótlanul feküdtünk ott és közben azon gondolkodtunk, hogy most mi is legyen Jimin morogva magához húzott, majd egy puszit adva homlokomra 'jó éjszakát' kívánt, azután rá fél órára be is aludt.

Reggel, körülbelül hatkor, fejemet fogva szálltam ki az ágyból, majd Jimint betakarva lementem reggelit csinálni.
Nagy sóhajtozások közepette megjelent Anyám is, selyemköntösébe, fejét vakarászva, miközben, szinte biztosan, azon töprengett, hogy: mégis mi a faszt keresek én reggeli 6:13-kor a konyhába?!
A válasz egyszerű: nem bírtam aludni, amit vele is közöltem, de csak szótlanul leült és fejét megtámasztva várta kávéját. Így hát visszatértem a kajakészítéshez, majd mikor kész lettem, egy adagot édesanyám elé helyeztem, kávéjával együtt.
Na ilyenkor vagyok büszke magamra! Na meg mikor van merszem neki visszafeleselni.
Időközben, azaz Anya félkávéja és az üres csésze között megjelent Apa is, aki egy 'jó reggelt' elmorgásával neki esett reggelijének.
Csak álltam ott, mint egy rohadt fadarab, bár ha belegondolok nem lehetek rohadt, mert akkor kidőlnék, nem? Mindegy, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy megunva semmittevésemet, megfogtam egy adagot, majd gyomorgörcs és a hányás között szobámba vettem az irányt.
Lassan benyitva megláttam, a még mindig alvó, Jimint, aki szétterülve az ágyon néha kisebbeket horkantott.
Bakker, még így is jól néz ki! Bezzeg, mikor Min-- Min...
Remegő kezekkel leraktam az asztalra a tányért, majd gyorsan, mégis óvatosan leültem ágyam szélére, fejemet megtámasztva.
Hirtelen annyira elfogott az álmosság, hogy úgy voltam vele nekem most azonnal aludnom kell, így bebújtam Jimin mellé, aki automatikusan ölelt át és csúszott közelebb hozzám.

Így történt az, hogy én, Chung-Ho, sikeresen délután hatig aludtam.
A nap már simogatta a messzi tájat, ezzel félig eltűnve, mégis az ablakomon úgy, de úgy sütött be, hogy szerintem ha egy tükörtojást csinálnék rajta, akkor kevesebb, mint egy perc alatt készen lenne, na meg meg is égne!
Mikor kicsit kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, körülnéztem a szobába, de azonnal megakadt a szemem Jiminen, aki a telefonomat nézegette, majd egy ilyen 'anyád hogy van?' tekintettel rám sandított.
Talán még a fölösleges lötty is megfagyott bennem (amit már régóta ki kéne ereszteni), nem hogy a vér az ereimben.
Még megmozdulni se mertem, ugyanis ha azt az elvet követjük, hogy egy vadállattal szemben semmilyen hirtelen mozdulatot NEM helyes tenni (talán még levegőt se vegyél és akkor könnyeben halsz meg) és ha azt nézzük, hogy Jimin most bármelyik pillanatban képes kinyírni, akkor... inkább játszom az oposszum és halottnak tetettem magamat, ami ,jelen állás szerint, még ez sem megy, annyira félek a következményektől.
És akkor jöhet az (ha már merevededtséget [nem, nem abban az értelemben értendő] játszunk), hogy mégis miért próbál Jimin a tekintetével nyolcvan féle, fajta módom kinyírni.
Mi sem egyszerű, mert a háttérképem Min és a jelszavam pedig Jimin!
Tudom, díjat érdemelnék, hogy a volt szerelmem, aki már a szerelmem... mindegy, a jelszavam és a szerelmem, aki már a volt szerelmem, mindegy, pedig a hátterem!
Miután sikeresen levezetnem ezt a kis gondolatmenetet, lassan felültem, Jiminről még egy pillanatra sem levéve a szememet, majd szóra nyitottam számat, de csak habogni, na meg hebegni tudtam.
Jimin egy kisebb mosolyt villantott szerencsétlenségem miatt, de azonnal visszavarázsolta magára a zord és rideg kisugárzást.
Meg kell hagyni, még így is jól nézett ki.
- J-Jimin, figyelj, é-én meg...tudom...m-magyarázni... - bizonytalanodtam el a végére, majd ismét visszaállt közénk a némaság, pedig tudom, érzem, hogy akar valamit mondani, de abból csak ordítozás lenne.
Tekintetét kerülve néztem lábfejemet, mikor végre valahára megszólalt:
- Miért? - csak ennyit kérdezett, és nekem ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mire gondol.
Na szép.
Mivel annyi merszem nem volt, hogy ránézzek, nemhogy megkérdezzem, hogy 'mi bajod van?', így csak csöndben, megkukulva néztem még mindig betakart lábamat.
Vajon a zoknim hova tűnt?
- Miért hazudtál? - szólalt meg ismét a kínos csönd után, ezzel értelmet adva nekem, mégis... nem értettem.
Miért hazudtam volna neki?
- Nem értem... Miben hazudtam neked? - néztem rá értetlenül, de az értetlenségnek egy csepp részét sem mutattam, inkább a meglepettség, ami megmutatkozott mimikámon.
- Abban, hogy még mindig szeretsz. - támaszkodott meg lábaim mellett, ezzel a forróságom még jobban fokozódott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Jimin. Szeretlek, de ezt te is tudod! Szerinted egy ilyenbe hazudnék, plánesőt, hogy meg is csókoltalak?! - keltem ki magamból, nem túl hangosan, mégis remekül hallhatóan.
Jimin arcára most a döbbentség rajzolódott ki, de azonnal átváltott dühbe, mégis puhán és halkan szólalt meg.
- Őszintén, szeretsz te még engem? - kérdezte, tekintetét szorosan enyémnek szegezve.
Of course I love you, you fucking idiot!
- Persze, hogy szeretlek! - válaszoltam neki, talán még egy kicsit meg is ugrottam válaszadásomkor.
- Énh nem úgy látom. - állt fel, majd nekem hátat fordítva megállt.
Isteneeeem... Miért kell ilyen komplikáltnak lenned, Park Jimin?!
A takarót hanyagul ledobtam magamról, majd Jimin mögé álltam és szorosan megöleltem.
- Pabo, tudod, hogy szeretlek. - susogtam fülébe, azután belepusziltam nyakába.
Éreztem, ahogy kicsit elernyed, ezzel mégjobban belefolyva karjaim közé.
Fejemet vállán pihentettem, mikor eszembe jutott Min.
Jobban szorítottam Jimint, aki ezzel alig kapott levegőt, fejemet pedig nyakába fúrtam.
- Ez fáj. - nyögte ki Jimin, viszont egy pillanatra sem próbált ellökni magától.
- Mi... Mi lesz... Minnel? - kérdeztem tőle egy hosszabb csönd után, amit egy még hosszabb csönd követett.
Csak álltunk ott, én a végítéletre várva, amit már az elejétől kezdve tudtam, hisz ez az egyetlen egy korrekt megoldás van.
Szakítanom kell Minnel.
- Szereted? - kérdezett, és hanglejtéséből ítélve, tudtam, hogy mosolyog.
Erre mit kéne válaszolnom? Persze, hogy szeretem, bár... tény, kezdetben csak azért voltam vele, mert... nem gondoltam Jiminre, de most... Mégse dobhatom el, mint egy használt zsebkendőt!
Csak szótlanul álltunk ott, még mindig, én azon töprengve, hogy tényleg szeretem, vagy csak az miatt aggódom, hogy mi lesz vele, ha nem leszek neki.
- Tudod mit szeretnék... De azt is tudod, hogy nem szeretném, hogy miattam egy ilyet tegyél.
Teljesen igaza van... De ha három éven keresztül titokban szeretünk valakit és azt kívánjuk, hogy bárcsak velünk lenne, erre egyik nap betoppanna hozzánk, akkor... mégiscsak őt választanánk, vagy nem?
Mivel már alig álltam a lábamon, Jimin segített visszabújni az ágyba, majd pár perccel később ő is megjelent, azután bebújt mellém, ahogy kora reggel én tettem.
- Hívd fel. - súgta közénk, telefonomat mellkasomra téve.
Hogy lehet valaki ennyire aranyos?!
A telefont, nyögve nyelősen ám, de elvettem mellkasomról, majd a gyors hívásban lévők (még véletlenül sem én lennék, ha nem Jimin és Min lenne odamentve) közül kiválasztottam barátnőm számát, amit néhány pillanatig néztem, majd Jimin morgására felhívtam.
Az ötödik csengésre fel is vette.
- Szhihja. - szólt bele lihegve, amit nem tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mit csinál ez ilyenkor?
- Szia... Mondd csak, valamikor tudunk beszélni? - kérdeztem tőle, de kérdésem végére valaki egy nagyot morgott. - Mégis mit csinálsz és mégis kivel vagy?
- Eddzek és a magántanárom segít! - válaszolta hadarva, amire értetlenül meredtem maga elé.
Szívem gyorsan kalapálni kezdett, de a higgadtság inkább mutatkozott rajtam, mint a düh és értetlenség.
- Akkor? - kérdeztem unottan a velem szemben lévő függönyt bámulva.
- Sajna az edzések miatt nem nagyon érek rá, bocsi kicsiiim~. - nyújtotta el utolsó szavát, de ezt se tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mi folyik, amiről én nem tudok?!
- Majd ha lesz egy kis időd akkor hívj és beszéljünk.
- Rendben, szívem, szeretlek, puszi! - azzal köszönésemet meg se várva bontotta a vonalat.
A telefont unottan odanyújtottam Jiminnek, miközben még mindig a semmibe néztem.

Igazából a legnagyobb bajom az, hogy az edzéseit többre tartja, mint engem, pedig mégiscsak két és fél éve vagyunk együtt!
A másik, hogy teljesen olyan, mintha nem maga lenne! Én nem egy picsába szerettem bele, hanem egy belevaló, kedves és a picsákat megtagadó lányba!

Fejemet Jimin hátába fúrtam, míg jobb karommal szorosan magamhoz húztam.
- Holnap estére van egy kis programom számodra. - szólalt meg hirtelen, de én meg se hallva szuszogtam háta és a lepedő közé.
Ha tudnád nekem mennyire mindegy, hogy mit csinálsz velem... ugyanis innentől teljes mértékben, csak és kizárólag a tied vagyok.
A melegség, ami belőle jött (aztán lehet csak azért volt melegem, mert befújtam a kis területet, ahova dugtam pofázmányomat) hamar elaltatott, viszont nagyjából érzékelve a körülöttem lévő történéseket, Jimin még egy jó ideig nem aludt.

Telefonom csörgése nem csak engem, hanem kedvesemet is felébresztette, amit annyival megoldott, hogy gyorsan kikapcsolta, majd visszabújt hozzám.
Nos igen... sajna a Hétfők nekem se a kedvenceim, főleg úgy, hogy most Jimin is itt van velem és inkább azért kelnék fel ilyenkor, hogy vele legyek, nem pedig azért, hogy iskolába menjek.
Morogva fogtam meg fejemet, miközben hátamra fordultam, viszont Jimin jött velem együtt.
Jimin ugyancsak morogva szorított magához, fejét mellkasomba fúrva.
- Chim... - hívtam becenevén, reggeli rekedtes hangomon.
Válaszként csak morgott egyet. Elkezdtem hátát simogatni, miközben próbáltam gondolataimat összeszedni. Ismét morgott egyet.
- Mi van Morogi? Nem bírod a koránkeléseket?  - mosolyogtam meg kérdésemet, szememet egy pillanatra sem kinyitva, viszont mikor felkelt mellkasomról és gyorsan megcsókolt rajtam állt a sor, hogy morogjak egyet.
A kis sunyi!
Mikor eltávolodott lassan kinyitottam szemeimet (annak ellenére, hogy nagyon álmos voltam), Jimin mosolygós, mégis álmos fejével találtam szembe magam.
- Akkor mégis ki a morgós, Hümmögi? - kérdezte mosolyogva, az álmosság pedig mintha elrepült volna arcáról!
Nyaka körül átfontam karomat, mikor kopogtak az ajtón.
- Chung-Ho drágám, eldobjalak a suliba? - kérdezte édesanyám az ajtó másik oldaláról.
- Nem kell, köszi! - válaszoltam neki, majd visszafordítottam fejemet Jimin felé.
- Hol tartottunk? - kérdezte, majd elkezdett lefelé hajolni, de gyorsan hátára fordítottam, ezzel én kerültem felülre.
- Ott, hogy iskolába kell mennem! - adtam egy gyors puszit homlokára, majd amit találtam ruhát, azt kikaptam szekrényemből és a fürdőbe siettem.

Miután elvégeztem dolgaimat teljes pompába mentem vissza szobámba, ahol Jimin feküdt, telefonomat nyomkodva.
Kíváncsian álltam meg mellet, miközben mosolyogtam.
- Még megvan ez a szemüveg? - kérdeztem szemüveges barátomat, aki rám kapta fejét, majd vissza telefonom képernyőjére.
- Persze. - válaszolta egyszerűen, amire csak megforgattam szememet, majd táskámat felkaptam hátamra és lehajoltam hozzá. Csak értetlenül nézett fel rám, majd észbe kapva egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Sietek, aztán nehogy széjjel szedjed a lakásomat! - figyelmeztettem, majd megfordultam az ajtóba és mosolyogva ránéztem.
- Mi az?
- Szeretlek. - válaszoltam, majd egy kacsintással elhagytam szobámat, azután pedig a házat és a suli felé vettem az irányt.

A suli kapujánál már a megszokott banda várt. Ahogy meglátták mosolygós fejemet azonnal kérdőre vontak.
- HoHoHoooo! Mi van véled?! - kérdezte Gi, miközben nyakamba ugrott.
- Chung-Ho, mire ez a mosolygós arc így kora reggel? - kérdezték.
- Gyerekeim, ez egy nagyon hosszú történet! - válaszoltam, igaz kicsit kitérően, de több nem is kellett, tettünk egy nagyobb sétát a pálya felé, ezzel még egy kicsit szüneteltetve az iskolát.

Már a megszokott helyen ültünk, mikor regém utolsó mondatait mondogattam.
- És, most itt vagyunk, Jimin otthon egyedül, telefonomat nyomkodva. - fejeztem be, majd Ki elkezdett hümmögni.
Hogy ma mindenki hümmög!
- És mi van Minnel? - kérdezte Hyun, karjait keresztezve.
- Hát, abba maradtunk, hogy majd hív.
- De... Ha le akarod zárni, azt minél előbb kéne, nem gondolod, hyung? - vetette fel a leglogikusabb dolgot Ki, amire csak megráztam fejemet.
Hol van benne az izgalom? Ebből látszik, hogy még fiatal és gyerek.
- Ezt okosan kell. Le akarom zárni, persze, minél előbb, de... nem akarom, hogy fájjon neki. - kezdtem el ujjaimat törögetni, amire Emilie megcsapta a vállamat.
- Bezzeg ilyenkor nem vagy akkora szájhős! - nevették el magukat a többiek, de én csak halványan elmosolyodtam.
Ez nem olyan dolog, amihez én értek...
- Amúgy... most nem akarok kötözködni, de... nem gondolod, hogy túlságosan nyeregbe helyezted Jimint? - kérdezte Jack tekintetét szorosan rám szegezve.
- Mire gondolsz?
- Kicsit... gondoljunk bele: Megjött, de három év után. Kibékültetek, de megbántott. Szerelmet vallott, de későn. Visszajött hozzád, de csak miután elment. Nézegeti a telefonodat, más néven téged csekkol, pedig hazudott neked és még most se tudod, hogy mi történt vele. Itt van veled, de ki tudja meddig. Elment, mert meg akarta valósítani az álmait, de vajon sikerült neki, vagy sem. - érvelt Jack, és őszintén, teljesen igaza van és talán a három évig elfojtott, de nem megszüntetett érzéseim túl könnyen felülkerekedtek rajtam. Magam elé meredve gondolkodtam el azon, hogy mit is kéne tennem most. Menjek el és keressem meg Mint és mondjam el neki a végítéletet, vagy várjak még és kicsit hárítsam Jimint.
Miért ilyen komplikált?!
- Lassan viszont menjünk, mert elkésünk. - mondta Jack óráját megnézve, amire csak bólintottam egyet, majd a többiek után ballagtam. Jack észrevette letörtségemet, így átkarolta vállamat és kicsit magához szorított.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, de túl gyors vagy! - nézett rám mosolyogva, amire én is elmosolyodtam.
- Nem vagyok én csiga, hogy lassú legyek. - válaszoltam neki, amire elnevette magát.
- Igen ám, de aki túl kíváncsi az hamar megöregszik! - kiabálta hátra Ki.
Csak fejemet megrázva sétáltam tovább, majd az elhaladó autókat és a kisebb-nagyobb házakat nézegettem, amik itt-ott szépen fel voltak díszítve. Van olyan, aki úgy él, hogy semmi baja sincs? Vagy... tényleg túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen?

A sulihoz érve néhány gyerek már reggeli cigijét szívta, miközben a tanárokat és az órájukat beszélték ki.
Cuccomat betéve szekrényembe és csak a kötelezőket kivéve indultam meg termem felé, miközben többen megnéztek. Eddig is nézegettek, viszont ezek nem olyan nézések voltak, amiket általában szoktam kapni. Hitetlenséggel és értetlenséggel voltak tele, amik kicsit feldühítettek meg meg is ijesztettek, de nem foglalkoztam vele.

A nap ugyanabban az ütemben ment, mint mindig. Voltak akik hol erről, hol arról az óráról lógtak meg, voltak, akik zombiként ülték végig és voltak, akik figyelmesen, néha nagyobb beleéléssel voltak jelen, de én csak néztem kifele az ablakon, senki és semmivel törődve. A nap, ahogy sugarait szétszórta most jobban érdekelt, mint eddig valaha. Két éve nagyon sokat nézegettem ezeket a sugarakat, amik most mintha megfiatalodva sütöttek volna. Olyan... gyönyörű volt. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, ugyanis a nap végére ezek a sugarak kezdtek elhalni, mégis... mintha minden erejüket beleadva próbáltak volna harcolni az eltűntség és elveszettség ellen, sikertelenül.
Hazafelé csoszogva csak is azon tudtam gondolkodni, amit Jack mondott, na meg azon, hogy mit fogok csinálni, mikor Jimint meglátom. Nem tudtam hogyan is fogok rá reagálni, de egyben biztos voltam: határozottnak kell lennem!

A házba beérve a kellemes meleg várt, amit még kabátom levétele után is megmaradt. Cipőmet lerúgva sétáltam beljebb, de síri csend volt, de mit vártam, hisz szüleim dolgoztak Jimin meg ki tudja mit csinált!
Ahogy feljebb és beljebb közeledtem szobámhoz szívem ugyan azzal az értékkel kezdett el hevesen verni. Lassan lenyomva kilincsemet beljebb merészkedtem szobámba, ahol hirtelen nem láttam Jimint, viszont ajtómat becsukva megláttam őt asztalomnál ülve, miközben gépezett. Mikor meglátott arca azonnal felragyogott, majd felpattanva ideszaladt hozzám és szorosan megölelt.
- El nem tudom neked mondani mennyire hiányoztál! - mondta, ami nagyon jól esett, viszont határozottnak kellett lennem.
Mikor elhajolt tőlem ajkaimra hajolt, amit kezdetben nem akartam viszonozni, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Rövid, mégis elegendő volt.
- Mikor akarsz menni? - kérdezte, de hirtelen nem tudtam mire gondol.
- Hova?
- Mondtam, hogy elviszlek valahova, mikor szeretnél menni? - kuncogta el magát, majd szemembe nézett.
- Ha addig tudsz várni, amíg elkészülődök, akkor utána mehetünk! - mosolyogtam rá, majd táskámat lehajítva cuccaimat  kezdtem el összeszedni.
Gyors fürdés és öltözés után teljes készenlétben álltam szobám közepén, miközben Jimint vártam.
Hat óra múlt és már majdnem, hogy teljesen sötét volt. Miközben kifelé néztem az ablakon hirtelen Jimin hátulról megölelt.
- Indulhatunk, szerelmem? - suttogta, majd egy hümmögés után kézen fogva elhagytuk a házat.
Utunk nagy részét így töltöttük, miközben beszélgettünk. A városba beérve minden ki volt díszítve és kellenes zene szólt mindenhol, miközben a standoknál mosolyogva várták a nézelődőket. Jimin majdnem mindent megvett, amire nemet mondtam. Ilyen nyalóka-olyan nyalóka, ilyen édesség-olyan édesség! Hihetetlen ez a gyerek!
Épp gumimacikat ettünk, miközben a parton sétáltunk, itt már végre kézen fogva.
Eszembe jutott Jack szavai, így kicsit kérdőre vontam. Megtudtam, hogy van egy bandája. Az álmait nehezen, de sikerült megvalósítania, viszont ez után csöndben sétáltunk egymás mellett. Összekulcsolt kezünket kabátom zsebébe helyeztem, miközben az tengert néztem. Sokat jártam erre felé, mikor épp valami gondom volt, vagy csak olyan volt a kedvem. Hirtelen elfogott a nosztalgia, így muszáj voltam megállni és bámulni a hideg és sós vizű tengert.
- Emlékszel... az első csókunkra? - kérdeztem, mikor megálltam, ezzel értelmet adva neki.
- Színtisztán! - válaszolta és egy kicsit közelebb bújt hozzám.
Olyan jó volt vele. Sose fogom elfelejteni azokat a dolgokat, amik tettünk és átmentünk együtt. Mikor néha eljátszottuk, hogy besértődünk, mert a másiknak összejött a "szerelem", igaz egy-két, akár három napra. Mikor egyik szünetben feleségül vett, miközben a fehér függöny, amit hányszor sikerült leszakítanunk a helyéről, szolgált fátyolnak. Mikor az utolsó hetekben, egymás mellett bukdácsolva összeértek kézfejeink, ezzel jelezve a másiknak, hogy szabad-e megfogni. Mikor kisebb veszekedéseink voltak egy olyan dolog miatt, ami meg se történt, viszont egyikőnk állította, hogy így volt-úgy volt, meg hogy a két szemével látta, pedig igazából ott se volt. Hányszor megjegyezték nekünk, hogy mennyire összeillünk, mi pedig jót nevettünk rajta. Hányszor mondták, hogy olyanok vagyunk, mint a házasok és mi ezt, viccből, de felvállaltuk majd mikor egyszer ott aludtam náluk karácsonyra vettem neki egyet. Hányszor mondtuk, hogy ha úgy alakulna, akkor együtt leszünk és kijelentjük, akár az egész világnak, hogy járnánk egymással! Hányszor jegyeztük meg egymásnak, hogy sose fogunk elválni egymástól, és ha úgy alakulna, akkor együtt öregszünk meg! Hányszor gondoltam végig, hogy mi lenne, ha... De mindig ugyan oda jutottam: boldog lennék. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Itt hagyott, elment és hazudott nekem, mégse szerettem ki belőle. Három évig próbálkoztam, de nem ment. Volt valakim, aki segített ezeket elnyomni, mélyen marasztalni, de... sose tűntek el. Szenvedélyre találtam, ami olykor tűzet lobbantott bennem és képtelen voltam egy helyben maradni! Megtanultam sok dolgot és tapasztalatot is szereztem! Megtanultam szeretni, hűségesnek és vidámnak lenni! Mindezt kinek köszönhetően?
Neki. Csak is neki. Csak is ennek a törpének itt, mellettem, aki elbűvölve nézi velem együtt a tengert és a világon mindennél jobban szeretem: Park Jimin.
Ha eddig képes voltam, visszatartani azt, hogy ne érjek úgy hozzá, hogy ne úgy szólítsam meg, hogy ne úgy becézgessem ajkát, ahogy annak lennie kell, akkor most van az, hogy elszakadt a cérna és érzésekkel teli, viszont gondolatok nélkül szólítottam meg, majd fekete maszkját lehúzva hezitálás nélkül tele szenvedéllyel és teli szívből jövő érzéssel csókoltam meg. Derekát oldalról átkaroltam, míg ő nyakamat, ezzel beleéve magunkat csókunkba.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
Mikor elváltak ajkaink egymástól azonnal kibukott ajkamon az a szó, hogy 'szeretlek', viszont egy ismerős sikítás és nevetés ezt elnyomta, viszont érdeklődésemet azonnal felkeltette.
Fejemet hátrafordítottam és ekkor megláttam Mint egy másik fiú karjaiban, ahogy a fiú felemelt egy szál fagyöngyöt, majd az én barátnőmet meg is csókolja, aki boldogan viszonozza is.

Hirtelen... minden megszűnt körülöttem. Szívem, mintha... ketté tőrt volna, de... ahogy meghallottam Jimin hangját, ahogy egy "ne foglalkozz velük"-et suttog hideg fülembe... ez az érzés tovatűnt. Már éreztem ezt, de túl rég volt, hogy emlékezzek rá, viszont most, hogy újra megéreztem, igaz egy pillanatra, de... nem tudtam eldönteni, hogy most ez azért fájt, mert tényleg szerettem vagy mert nem voltam jó hozzá.
Jimin fejemet lassan visszafordította maga felé, majd odaszólt Minnek és barátjának, akik felénk kapták fejüket, viszont Min ahogy meglátott... mintha szellemet látott volna, úgy meredt rám. Jimin nyakamnál fogva lehúzott magához és ott, előttük ugyan olyan szenvedéllyel megcsókolt, ahogy én ezt pár perccel ezelőtt tettem. Nem hezitáltam, nem is tudtam volna! És nem is akartam.
Mikor ismét elváltak ajkaink mosolyogva kulcsoltuk össze kezünket és hagytuk ott őket. Hazafelé sétálva csak is erről tudtunk beszélni és nem is tudom megmondani, hogy hányszor gondoltuk át, hogy mit is csináltuk volna.

 
   Hazaérve már szüleim is otthon voltak és mosolyogva kíváncsiskodtak, hogy mitől is van ilyen jó kedvünk. Mi csak annyit mondtunk, hogy végre újra egymásra találtunk, majd felmentünk szobába, ahol azonnal egymás ajkainak estünk.